Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Herendi porcelán:

 

Ősi tudás birtokában, közel Közép-Európa legnagyobb tavához, romantikus természeti környezetben, a Bakony hegyei között működik immár több, mint 180 éve a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrája. Az 1826-ban kis, néhány fős műhelyként induló üzem mára uralkodók, neves történelmi személyek, vezető üzletemberek, művészek kedvelt márkájává vált. A világ majd' minden országában ismert nagyvállalat, s igazi hungarikum: a Magyar Örökség része.

 

Kép

 

A Herendi Porcelánmanufaktúra alapítása a nemzeti önállósodás időszakára esik, s már akkor rálépett egy szüntelenül változó - gyakran csúcsra vezető, gyakran a szakadék szélén kanyargó útra -, melyről erős hitének és tudásának birtokában a mai napig nem tért le. Hosszú útja során, vándorlásai alatt fontos helyeken hagyott jeleket, amelyeket most Önöknek is megmutatunk. Technológiánkat, márkajegyeink változását éppúgy megismerhetik, mint híres megrendelőinket, tisztelt mestereinket, valamint betekintést nyerhetnek történetünkbe, a múltunkba és jelenünkbe. A jövőnket tekintve pedig arra kérjük, tartson velünk az izgalmas úton Ön is, s tapasztalja meg: Herend jövője a múltja!

 

Kép

 

A Herendi Porcelánmanufaktúra több mint 16 000 különböző formát, és közel 4000 különböző mintát - s ezek szabad variációit - képes alkotni. Ez elméletben 64 millió különböző terméket jelent. Nem botorság tehát kijelenteni: Herend termékpalettája igazán sokszínű. A következő oldalakon - reményeink szerint - egészen egyedülálló lehetőséget biztosítunk Önnek, hogy megtapasztalja kínálatunk, és személyre szabottan tudjon választani belőle.

 

Kép

 

Herend a tökéletesre törekszik. A szigorú minőségbiztosításának, az exkluzivitásának megfelelően csakis hibátlan, kiváló minőségű termék kerülhet a nagyközönség elé. Művészeink, tehetséges alkotóink folyamatosan álmodnak újabbnál, újabb, formákat és díszítési módokat. A porcelánt nem véletlenül nevezik "fehér aranynak": értéke, nemessége, eleganciája, tündöklése, s nem utolsósorban tökéletessége feljogosítja erre.

Herend pedig alkot: porcelánba égetett tökéletességeket.

 

"Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam" - Michelangelo

 

A bélyeg másfél évszázada

 

Napjainkban világszerte tömegek hódolnak a bélyeggyűjtés szenvedélyének. A postai költségek kifizetését igazoló, borítékra ragasztott papírdarab 166 éve indult hódító útjára Angliából, az első magyar bélyeget valamivel később, 1867. május 1-én adták ki.

http://m.blog.hu/ol/olomuveg/image/zomb01.jpg

A bélyeg története a tipikus példája annak, amikor valami pofonegyszerű dolgot találnak fel. "Ez nekem is eszembe juthatott volna" - szoktuk ilyenkor mondani. A bélyeg ötlete is bárkiben bármikor megfogalmazódhatott volna, mégis a 19. század közepéig várnunk kellett erre. A köztudat az angol tanárt, írót és állami hivatalnokot, Sir Rowland Hillt tartja a bélyeg feltalálójának, de előtte már mások is tettek javaslatokat a postai küldemények kifizetésének egyszerűsítésére. Az egyre nagyobb levélforgalom ugyanis problémákat okozott: a küldeményt a címzettnek kellett kifizetnie, de ha ezt nem tette meg - mert nem volt rá pénze vagy egyszerűen nem akarta -, akkor a postát terhelte a felesleges szállítás költsége.

 

http://hunstamps.com/system/attachments/1381/scaled/82-belyegnap-blokk.jpg

A megoldást a feladó által előre kifizetett levél és az egységes postai díj jelentette; a fizetés tényét speciális boríték vagy felragasztható bélyeg igazolta. Az ötlet először a skót James Chalmers-ben fogalmazódott meg 1834 tájékán, majd nem sokkal később egy szlovén postai hivatalnok, Lovrenc Kosir is hasonló javaslatot tett, de szavaik süket fülekre találtak. Hill 1837-ben viszont nemcsak beszélt, hanem írt is a témáról, ötleteit A postareform jelentősége és gyakorlati hasznai című művében publikálta. Erre már a brit parlament is felfigyelt, és 1839-ben törvényt fogadott el a bélyegek bevezetéséről. Egy évvel később be is mutatkozott a világ első bélyege, a híres Penny Black, amelyen Viktória királynő arcmása volt látható. Sir Rowland Hillből érdemei elismeréseként postaügyi miniszter lett.

 

Az angolokat Svájc és Brazília követte a sorban 1843-ban. Nemsokára az Egyesült Államokban is megjelentek a bélyegek, 1847-ben pedig bemutatták a világ talán leghíresebb bélyegét, a Kék Mauritiust, amelyből annak idején körülbelül 500 darab készült, a ma is létező példányok számát 4 és 20 közé teszik. Magyarország is ott lehetett volna az első bélyeghasználó országok sorában, hisz 1848-ban a magyar kormány is tervezte bélyeg kiadását, ám a tervet a szabadságharc végül meghiúsította. A találmány hazai bemutatkozására ezért egészen a kiegyezés évéig kellett várni. A magyar postákra vonatkozó rendelet 1867. május 1-én lépett életbe. Hét évvel később megalakult az első hazai bélyeggyűjtő szövetség, az Első magyar philatelista egyesület, 1881 őszén Bécsben pedig megrendezték az első nemzetközi bélyegkiállítást.
http://bedo.hu/kepek/adat/belyeg/43/0841.jpg
A bélyegek alapanyaga rendszerint speciális papír, de jelentek már meg aranyat, ezüstöt vagy épp csipkés részeket tartalmazó bélyegek is. Az elmúlt több mint másfél évszázad alatt számtalan változat született a felhasználás módja és a darabszám szerint is. A legelterjedtebbek természetesen a hagyományos postai bélyegek, amelyeket egyes országokban már ATM-automatákból kiváltható, valamint otthon, számítógépről nyomtatható verziók is helyettesíthetnek. Lehetőség van személyes képekkel, fotókkal díszített bélyegek készítésére is. Speciális csoportot alkotnak az emlékbélyegek, amelyeket valamilyen esemény tiszteletére szoktak kiadni, általában korlátozott példányszámban. A jótékonysági bélyegek lényege, hogy névértékük jóval magasabb, mint az értük kapott postai szolgáltatása. Ha ilyet vásárolunk, a felárból befolyó összeget segélyszervezetek kapják vagy egyéb jótékonysági akciókra fordítják.

A magyar festészetről

1. Magyar tájképfestészet a 19-20. században

Tartalom: A magyar táj változatossága remekművekre ihlette a 19. századtól kezdően a magyar festészet számos nagy mesterét. A vezetés útvonala a festészetnek ezen az területén kalauzolja végig a látogatót, bemutatva a tájképfestészet időbeni fejlődését, fő irányzatait és festőit, továbbá számos jelentős művet.

Stílus irányzatok

1. ideális táj 2. romantikus táj 3. naturalizmus
4. realizmus 5. plein-air 6. impresszionizmus
7. posztimpresszionizmus 8. expresszionizmus 9. szürrealizmus

Művésztelepek

1. szolnoki 2. alföldi 3. nagybányai

Tájfestészet

Az emberiség a legrégebbi időktől kezdve megfigyelte és ábrázolta természeti környezetét, sokáig azonban csupán egy-egy kiragadott részlet szimbolikus rögzítésére szorítkozott. A hellénizmus óta a lakóházak tájképes falkép dekorációja is elterjedt. A táblaképfestészetben a XV. század elején Hubert és Jan van Eyck figurális kompozícióin tűntek fel először olyan mély távlatú, pompás tájhátterek, amelyek folytatására csak néhány évszázad múlva került sor. A modern értelemben vett realisztikus tájkép a XVII. századi Hollandia szülötte, míg az ideális tájfestészet francia származású mesterei: Claude Lorrain és Nicolas Poussin Rómában működtek. Mindkét irányzat magyar követői fontos szerepet játszottak a műfaj hazai megerősödésében, de csak a múlt századtól kezdve, mert korábban nemigen beszélhetünk magyar tájfestészetről. A XVIII-XIX. sz. fordulóján terjedő felvilágosodás a közvetlen tapasztalat, a megfigyelés elsődlegességét hirdette. A topográfiailag pontos tájleírás hűvös objektivitásával a természettudományok segítőjévé vált. A szinte érzelemmentes, részletező természetlátás sokáig továbbélt a veduta festők és a tájrajzolók között, mint azt Libay Károly Lajos életművének nagy része (pl. Regensburg, 1849), vagy id. Markó Károly 1820-30 közötti korai grafikái és festményei (pl. Visegrád, 1826-30) tanúsítják. A klasszicizmus másik kedvelt műfaja a barokkban elterjedt ideális tájkép, mely id. Markó Károly és követői révén Magyarországon még a XIX . sz. második harmadában is népszerű volt (pl. Markó Károly: Halászok, 1851).

 

 

A klasszicizmus hideg észkultusza ellenében gyorsan megerősödő romantika eszmeáramlata majdnem az egész század folyamán befolyást gyakorolt a magyar művészetre. Legkorábbi képviselője, Kisfaludy Károly már 1822-től, tehát a francia romantikával szinte egy időben festette szenvedélyes hatású, mozgalmas kompozícióit tengeri viharral (Tengeri vész, 1820-as évek), az elemek drámai összecsapásával. Felfogása inkább az északi népek heroikus, a természet fenyegető erejét hangsúlyozó tájfestészetével rokon, mintsem a későbbi magyar romantikus tájfestészet érzelmességével.

A hatásos csoportosítást, a világításbeli ellentéteket kereső romantikus festő egyre behatóbb természeti megfigyelései, fogékonysága a légköri változások festői rögzítése iránt (Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon, 1870 körül; Lotz Károly: Ménes a zivatarban, 1862; Lotz Károly: Alkonyat, 1870) lassanként magával hozta a tájfestészet átalakítását, melynek következtében a múlt század utolsó harmadára Magyarországon is megszületett a naturalizmus és a realizmus tájábrázolása. Előzményeire már a romantika fénykorában, az 1830-as évek közepén találunk példát a fiatal Barabás Miklós itáliai vízfestményein (Lago Maggiore, 1834, stb.). Velencei tanulmányútja idején nem csak a helyi kolorista hagyományok hatottak rá, hanem egy skót festő barátja révén első kézből sajátíthatta el az angol akvarell tájfestés pompás módszerét, mely befolyással volt a francia festészet újító irányzataira is.

Az 1860-as évektől mindenütt terjedő világos festés a műtermi világítás, az ú. n. galériatónus évszázados egyeduralmának megrendülését hozta magával. Az akadémikus szabályokkal gúzsba kötött idealizáló festésmód merevsége többé nem volt alkalmas a megízlelt szabadabb felfogás kifejezésére. A művész már nem csak kívülről szemléli a tájat, az életet, ezért egyre nagyobb szerepet kap festményeiben saját élményvilága, személyes környezete. Nem a múltra, hanem a jelenre tekint. Művészetének immanens jellege témaválasztásából éppúgy kiviláglik, mint a romantikából a realizmus, majd az impresszionizmus irányába fejlődő stílusából. A művészeti műfajok hierarchiája fokozatosan átalakul és a tájkép főszereplővé válik.

A magyar realista tájképfestészet egyik legfontosabb fejezete Paál László tragikus hirtelenséggel lezáruló életműve. Nála a természetábrázolás nem csupán a gondosan megfigyelt részletek objektív rögzítését jelenti, hanem többet, megrázóbbat: egyéni érzéseinek a tájra való kivetítését (pl. Reggel az erdőben, 1875). Művészetének ez a gazdag érzelmi töltete avatja őt a barbizoni iskola egyik legértékesebb képviselőjévé. Munkácsy Mihály több műfajban alkotott jelentőset. Életművének egyik legérdekesebb vonulatát képezi alig valamivel több, mint ötven tájképe (pl. Colpachi park, 1886), melyek többségén feltűnnek figurális képeinek drámai hangsúlyai.

Munkácsy és Paál László Franciaországban kialakított nagyszabású realista tájfestészete egyelőre visszhangtalan maradt a hazájukban dolgozó honfitársaiknál, sőt Lotz Károly és Székely Bertalan ilyen irányú munkássága sem talált követőkre. Még kevésbé méltányolták Szinyei Merse Pál szinte eszköz nélküli, keresetlenül üde festői nyelvezetét és újszerű témáit. 1868 - 69-ben készült vázlatainak (pl. Hinta, 1869; Mályvák, 1868-69) merész eredetisége mutatja, milyen önállóan talált rá a képegységet biztosító komplementer és kontraszt színek hatására, illetve a színek fénytelitettségét jelző valőrök problémájára, egy csapással meghódítva ezzel a plein-airhez, sőt az impresszionizmushoz vezető utat, melyen azonban még magányosabban kellett haladnia, hiszen egész Közép-Európában ő volt az első, aki így festett.

Szinyei Merse erőteljes színvilágát még sokáig értetlenség fogadta, az új természetszemlélet azonban lassanként mégis elterjedt a hazai kiállításokon is, elsősorban Mészöly Géza bensőséges, intim tájfestészetének (pl. Falu vége, 1875) köszönhetően. Az 1870-es évek végén Mednyánszky László is megkezdte hangulatos, sejtelmes tájlátomásainak kiállítását. Különlegesen izgalmas, egyéni megoldásokkal telitett természetpoézise a táj legapróbb zugát is átlényegítő világlélek kereséséből és kifejezési vágyából ered (pl. Dunajeci tájrészlet, 1893 körül). Zaklatott ecsetkezelésű, belső nyugtalanságát tükröző tájképeiben megelőlegezte az expresszionizmus rendkívüli kifejezőerejét is.

A tájfestészet kiteljesedésében komoly szerepet vállaltak a művésztelepek. A XIX. század második felében Európa majd minden régiójában alakultak olyan művésztársulások, amelyek egy-egy szép fekvésű városka vagy falu vonzáskörzetében művészteleppé szerveződtek. E telepek szükségszerűen váltak a plein-air szülőhelyeivé, hiszen az ott alkotó művészek a képeket a természeti motívum előtt kezdték festeni, és többnyire ott is fejezték be. A sort Barbizon nyitotta meg, mely Paál Lászlón kivűl Mednyánszkyt is odavonzotta. Magyarországon legkorábban Szolnokon alakult ki művésztelep jellegű spontán szerveződés. Az 1896-ban alapított nagybányai művésztelep pedig szinte fél évszázadon keresztül hatást gyakorolt a magyar festészet további alakulására. A telep legjobbjai, Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla a Szinyei Merse Pál által elkezdett irányt kiteljesítették és úgy váltak impresszionistává, hogy néhány év múlva megközelítették a posztimpresszionizmust is. Velük egyidőben az alföldi festők: Koszta József és Tornyai János olyan szuggesztív drámai erejű életműveket, hoztak létre, amely az egyéni módon, de félreérthetetlenül Munkácsy irányát teljesítették ki.

  http://hu.netlogstatic.com/p/oo/001/216/1216216.jpg  http://www.hung-art.hu/detail/e/ender_t/muvek/ender02.jpghttp://www.szoboszlokepeskonyve.hu/kepek/non_interface/faluvege.jpg

A modern művészet születésekor komoly szerepet kapott a szintetikus látásmód, mely már Ferenczy Károlynál is jelentkezett. A természet esetlegességei mögött nagyobb összefüggéseket kereső festői tudatosság vezetett a posztimpresszionizmus egymástól különböző életműveinek létrejöttéhez, sőt az ezután született áramlatokhoz is, melyek alapjaiban módosították a festők természetéhez fűződő viszonyát és ilyen módon magát a tájképet is. Nagybányának egy rövid időre még ebben a vonatkozásban is gyűjtő szerepe volt, mert többek között innen indultak, illetve ide tértek vissza a neósok, akik vitáikkal, újító mozgalmukkal felpezsdítették az egész hazai művészeti életet.

A magyar avantgárd törekvések expresszionizmus felé mutató megoldásaiból főként Nemes Lampérth József (pl. Tájkép, 1917) és Mattis Teutsch János (pl. Tájkép, 1910-es évek) természetfelfogását érdemes kiemelnünk. Mindketten a Kassák Lajos körül tömörülő aktivista mozgalom tagjai voltak. Már szó sincs természetutánzásról, költői atmoszférateremtésről, egyedül az autonóm képi világ belső törvényei érvényesülnek. A tájképfestészet a végpontjához érkezett: ami ezután az absztrakcióval következik, az már a tájkép tagadása.

A posztimpresszionizmus korának több magányos művészegyénisége működött Magyarországon. Rippl-Rónai József tájképei a dekoratív képépítkezés érdekes megoldásait nyújtják (pl. Alföldi temető, 1894). Csontváry Kosztka Tivadar művészetében a tájkép többrétű, gazdagabb tartalomhoz és sokkal összetettebb szerephez jutott, mint a korszak bármelyik mesterénél (pl. Római híd Mosztárban, 1903). Gulácsy Lajos pedig a földi valóság fölé emelkedő költői fantáziavilág káprázatát kereste és ezzel a szürrealizmus magyar előfutára lett.

A magyar táj változatossága a két világháború közötti időszakban is nagyszerű festői életműveket ihletett: a Balaton párás, remegő atmoszférája Egry József csodálatos fénysugaras képszimfóniáit (pl. Visszhang, 1936) , a Duna-kanyar Szőnyi István gyengéd költészettel teli színharmóniáit (pl. Zebegényi részlet, 1935-36), Szentendre a konstruktív képépítkezés puritán mesterét, Barcsay Jenőt ihlette meg (pl. Dombos táj, 1934). Az Alföld végtelen távlatai, izzó hőségei, csontdermesztő fagyai, a magyar paraszt szófukar állhatatossága tükröződik az alföldi festők máig is tevékeny generációinak feszes ritmusú képein.

A tájfestészet sosem halhat el: mindig lesz mondanivalója számunkra az életterünket jelentő természetről és az általa kiváltott gondolatokról, hangulatokról.

2. Történelmi festészet a 19. században

Tartalom: A történelmi festészet, bár eredete a XVIII. század végére nyúlik vissza, igazi virágkorát Magyarországon a XIX. század második felében éli, a szabadságharc leverését követő évtizedekben válik a nemzeti ellenállás egyik fontos és hatásos segítőjévé. A tárlatvezetés bemutatja a műfaj nagy mestereit és ismerteti a legjelentősebb alkotásokat.

Bevezetés

A történelmi festészet műfaj keletkezése összefügg a korszak politikai, társadalmi mozgalmaival, és a későbbiekben is élénken reagál annak eseményeire. Társadalmi jelentőséget azokban az országokban kap, ahol a nemzeti függetlenség útjába idegen hatalom jelenléte gördít akadályt. A XIX. század Európa-szerte a nemzetté válás időszaka és Magyarországon ez összekapcsolódik a polgári átalakulással, amelynek középpontjában az 1848-as forradalom és szabadságharc áll. A történelmi festészet, bár eredete a XVIII. század végére nyúlik vissza, igazi virágkorát Magyarországon a XIX. század második felében éli, a szabadságharc leverését követő évtizedekben válik a nemzeti ellenállás egyik fontos és hatásos segítőjévé. Nem titkolt szándéka, hogy a közvéleményt érzelmi eszközökkel befolyásolja és ezáltal igen fontos szerepe van a nemzeti tudat kialakításában, formálásában.

A témaválasztás forrása - az aktuális események megörökítését kivéve - a nemzeti múlt, amelynek felidézése - akár eseményről, akár kiemelkedő személyiségről van szó - mindig szimbolikus értelmű: a mű születésének időpontjában érvényes jelen számára közvetít időszerű mondanivalót. Téma és stílus szerencsés találkozásával pedig a mű, az aktualitáson felülemelkedve, általános érvényű morális-filozófiai tartalmakat is magába sűrít.

19. század első fele

Peter Krafft (1780-1856) Zrínyi kirohanása című 1825-ben festett monumentális alkotása jó bevezetést jelent a műfajhoz. A kép létrejöttekor, az udvar megbízása alapján, még azt a birodalmi gondolatot kívánta hangsúlyozni, hogy a magyarságnak akár véráldozatok árán is kötelessége megvédeni a Habsburg-házat. A mű lelkes fogadtatása és vitákat kiváltó visszhangja viszont azt mutatja, hogy akarva-akaratlanul a nemzettudat erősödését segítette elő.

A bécsi iskolázottságú mesterek művei képviselik történelmi festészetünk kezdeteit. A század első négy évtizedében kevés a történelmi tárgyú kép, az alkotások inkább illusztratív jellegűek, művészi kidolgozásuk rajzos, szemléletük naiv, amint azt Laccataris Demeter (1798 1864) Dobozija (1830) vagy Alconiere Tivadar (1797-1865) Széchenyi a Vaskapunál (1831) című műve is mutatja. A klasszicizmushoz kötődő elbeszélő jelleg és a rajzos elemek túlsúlya jellemzi még a 40-es években keletkezett alkotásokat is, így Kiss Bálint (1802-1868) Hunyadi János a rigómezei csata után (1841), vagy ugyancsak Kiss Bálint Jabloncai Pethes János búcsúja leányától (1846) című művét. A kép témája - az elveiért gályarabságot szenvedő prédikátor sorsa - óriási hatással volt a korabeli közönség érzelmeire.

Az 1848-as eseményeket viszonylag kevés olajfestmény örökítette meg. Ebbe a témakörbe sorolhatók Kovács Mihály (1818-1892) Csatajelenet (1848), Jakobey Károly (1825-1891) Táncsics a börtönben (1848 körül) és Újházy Ferenc (1827-1921) Búsuló honvéd (1850) című művei.

Szabadságharctól a kiegyezésig

Az 50-es években új egyéniség bontakozik ki a történelmi festészetben, a Bécsben már hírnevet szerző Than Mór (1828-1899), akinek meleg, vöröses tónusú képei fejlett rajztudásról tanúskodnak. Az Imre király elfogja pártütő öccsét, Endrét (1857), vagy a Nyáry és Pekry elfogatása (1853) című festményein a romantika szellemében már mozgalmasabb kompozícióval, hatásosabb eszközökkel él. Ugyanez érvényes Orlai Petrich Soma (1822 1880) sokoldalú jellemábrázolást és érzelmi feszültséget tükröző művére a Zách Feliciánra is (1858).

A magyar történelmi festészet legkimagaslóbb egyénisége Madarász Viktor. Képein a nemzeti téma izzó, drámai feszültséggel, magas érzelmi hatásfokkal párosul. Kompozíciós megoldásaiban és festményeinek intenzív színvilágában a francia romantika hatása érezhető. Téma és stílus tökéletes harmóniája műveit az európai történeti festészet magaslatára emeli. A Hunyadi László siratása (1859) Madarász életművének legnagyszerűbb alkotása. A tömör kompozíció, a sötét és világos színek ellentéte, a kápolna ablakán átszűrődő fény, vagy a holttestet éppen megvilágító két gyertya halvány lángja, a gyász, a bánat, a fájdalom szimbólumai. A festmény a szabadságharc bukása miatt érzett nemzeti tragédia jelképévé vált, hatása óriási volt, mind a korabeli magyar, mind a kortárs francia közönségre. Az elismeréssel a szakma sem maradt adós és a kép 1860-ban elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét.

A lázadás, a hatalommal való szembenállás gondolata fogalmazódik meg a Zách Felicián (1858), Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt (1859), vagy Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf a bécsújhelyi börtönben (1864) című festményein, amelyeket árnyalt lélektani ábrázolás és gazdag színvilág jellemez. A kegyetlen megtorlás felett érzett mélységes gyászt szemléletesen érzékelteti a Dózsa népe (1868) című festményének drámai erejű kompozíciója. A Dobozi (1868), a törökök által üldözött, majd előlük a halálba menekülő házaspár története és sorsa a hitvesi hűség és önfeláldozás szimbólumává vált. A kép különleges színhatása, a menekülés feszültséggel teli mozzanatának kiemelése mind közül a legerősebben mutatja a francia romantika hatását.

Székely Bertalan (1835 1910) Madarász Viktor mellett a magyar történelmi festészet másik kimagasló egyénisége, aki a romantika melegebb tónusú, líraibb hangvételű irányzatát képviseli. A nemzeti függetlenségi eszme legmakacsabb híve, számára a történelmi téma a nemzeti művészet megteremtésének lehetőségét jelentette. Képeinek szimbolikus tartalma az önkényuralom idején különböző volt: emlékeztetni, elsiratni, vigasztalni és újabb harcra akart ösztönözni. Az elbukott nemzeti függetlenség siratása fogalmazódik meg II. Lajos holttestének megtalálása (1860) című képének borongós, baljós hangulatában. A hazafiúi önfeláldozás iskolapéldája lett az általa megfogalmazott Dobozi Mihály és hitvese (1861), valamint az Egri nők (1867), amely egyben összefogásra és ellenállásra is buzdít. A kiegyezés megkötése miatt érzett csalódás és kritika érezhető az V. László és Czillei (1870) című festményén, az 1875-ben készült Thököly búcsúja pedig már a 48-as eszmék iránti nosztalgia megfogalmazása.

A nemzeti függetlenség eszméje ihlette Wagner Sándor (1838-1919) Dugovics Titusz (1859) nándorfehérvári hősi önfeláldozását megörökítő képét, míg a romantika lírai hangja szólal meg az Izabella búcsúja (1863) című festményén. Ehhez hasonló lírai hangvétel érezhető Liezen-Mayer Sándor (1839 1898) intimebb tárgyú, finom színvilágú kompozícióin, amelyek közül különösen két vázlat emelkedik ki, a Mária és Erzsébet Nagy Lajos sírjánál (1862) és a rendkívül festői Mária Terézia egy koldusasszonygyermekét táplálja (1867) című. Valamivel fáradtabb alkotás öregkori főműve, az Árpádházi Szent Erzsébet (1882).

Kiegyezés után

Az 1867-ben megkötött kiegyezés új politikai helyzetet teremtett, és ez új célokat és feladatokat adott a történelmi festészet számára. A művészektől a kiegyezés igazolását várták el, és a festészet a múltban is azokat az eseményeket keresi meg, amelyek ezt szolgálják. Ennek az iránynak reprezentatív, ünnepelt művésze Benczúr Gyula (1844 1920). Pályája kezdetén még őt is foglalkoztatta a 48-as eszme és ennek szellemében festette a Hunyadi László búcsúja (1865) és a II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869) c. képeit. Fő művei azonban már a monarchikus eszmét propagálják. A Vajk megkeresztelése (1875) című képe a magyar történelemnek azt a pillanatát örökíti meg, amelyben a magyar államiság a nyugati keresztény világhoz csatlakozik. Ez az első olyan képe, amelyen tökéletesen érvényesül bravúros festői tudása. Igazi képességeit azonban még látványos és hatásos nagyméretű kompozícióinál is jobban mutatják a Mátyás és Holubár (1902 után), valamint a Mátyás művészei között (1902 után) című vázlatai, amelyek a Budavári Palota egykori Hunyadi-termének falképeihez készültek.

A történelmi festészet bemutatását a műfaj legmonumentálisabb és legreprezentatívabb alkotásával, Benczúr Gyula Budavár bevétele (1896) című festményével zárjuk. Minden külsőséges pompa és csillogás mellett igen jól érzékelteti Benczúr festői erényeit, kiváló kompozíciós készségét, magas színkultúráját és bravúros technikai tudását. A festmény, amelyen tíz évig dolgozott, a Habsburg-uralkodóház dicsőségének látványos szimbólumaként, a millenniumi ünnepségsorozat legfőbb díszévé vált.

3. M S mester selmecbányai főoltára

Tartalom: A selmecbányai Mária-templom 1506-ban készült főoltára, különösen ennek Vizitáció táblája, a magyarországi késői gótikus festészet nagy jelentőségű alkotása. Az oltárt készítő, M S mester - noha személye ismeretlen - a korszak kiemelkedő festője volt. A tárlatvezetés bemutatja a különböző helyekre szétszóródott oltár rekonstrukcióját és egyes tábláit.

Bevezetés

Bár a selmecbányai Mária-templom egykori főoltára mesterének személye napjainkig azonosítatlan, a sorozat mégis kiemelt jelentőségű, hiszen ritka a ránk maradt magyarországi anyagban ilyen színvonalú, konkrét személyhez köthető alkotás.

A rekonstrukció szerint az oltárt eredetileg nyolc darab, egyenként 180 x 120 cm-es tábla alkotta, két vízszintes sorban elhelyezve. A képek az oltár zárt állapotában voltak láthatók, a két belső mozgószárny kihajtásával pedig előtűnt a belső szobrászati dísz. Kívül Jézus életének ábrázolása a bal felső sarok Angyali üdvözlet-jelenetétől (elveszett) futott végig a felső soron, majd alul ismét balról indult, a jobb alsó táblán a Feltámadással zárva a történetet. Utóbbi képen maradt fenn a festő monogrammja és az 1506-os évszám.

A mester stílusában, megoldásaiban egyértelműen Schongauer, Dürer, Veit Stoss művészetével mutat rokonságot, azonban a képek Mantegna és Pollaiuolo munkáinak pontos ismeretéről is tanúskodnak.

M S mester legjellegzetesebb erényei kiváló hangulatteremtő készsége, magával ragadó koloritja. Kompozícióiban az előtér szereplői dominálnak, nincs egységes arányrendszer, a táji hátterek a dunai-iskola hagyományainak megfelelően a természethűség helyett inkább jelentést, hangulatot közvetítenek a néző felé.

4. A nagybányai művésztelep története

Tartalom: A tárlatvezetés a nagybányai művésztelep történetét ismerteti az 1896. évi megalapításától 1937-ben történt megszűnéséig. A művésztelep a XX. század elejének legfontosabb magyarországi mozgalma volt, az innen kisugárzó művészet rendkívüli módon befolyásolta az egész XX. századi magyar művészetet. A művésztelephez olyan kiemelkedő művészek nevei kapcsolódnak, mint az alapító Hollósy Simon, majd Ferenczy Károly és több-kevesebb ideig a század első harmadának szinte minden jelentős festője.

A tárlatvezetésen a nagybányai művésztelep történeténetével ismerkedhetünk meg az 1896. évi megalapítástól (és annak előzményeitől) 1937-ben történt megszűnéséig és az iskola utóéletéig. A művésztelep a XX. század elejének legfontosabb magyarországi mozgalma volt, az innen kisugárzó művészet rendkívüli módon befolyásolta az egész XX. századi magyar művészetet.

Patkó Károly: Nagybányai részlet (1924)

 

5. A neoklasszicizmus a magyar festészetben

Tartalom: Az 1920-as évek első felének magyar festészetében és grafikájában egy neoklasszicista jelenségcsoport körvonalai rajzolódnak ki. Ebbe az irányzatba elsősorban az ún. Szőnyi-kör (Szőnyi István, Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly) művészei sorolhatók be. A stílus időbeli határai egyértelműek: a Szőnyi-kör első jellegzetes munkái 1919-ben készültek, 1925-től stílusuk különböző irányokba fejlődött tovább, 1928-ban a római ösztöndíjjal mindannyiuk számára új korszak kezdődött.

Az 1920-as évek első felének magyar festészetében és grafikájában egy neoklasszicista jelenségcsoport körvonalai rajzolódnak ki. Ebbe az irányzatba elsősorban az ún. Szőnyi-kör (Szőnyi István, Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly) művészei sorolhatók be. A stílus időbeli határai egyértelműek: a Szőnyi-kör első jellegzetes munkái 1919-ben készültek, 1925-től stílusuk különböző irányokba fejlődött tovább, 1928-ban a római ösztöndíjjal mindannyiuk számára új korszak kezdődött.

Korb
Erzsébet: Kinyilatkoztatás (1923)

 

7. A XX. sz. első felének magyar művészeti irányzatai

Tartalom: A századforduló táján, a millenniumi ünnepségekkel kezdődő időszakban számos új, egymásra kölcsönösen ható és egymástól nehezen szétválasztható művészeti törekvés jelent meg. Az 1920-as évekig bezárólag több mint tíz nagyobb művészeti stílus játszik szerepet a magyar művészetben, művészeti iskolák és műhelyek, művésztelepek alakulnak, jelentős művész egyéniségek lépnek színre. A tárlatvezetés ezek áttekintését kívánja elősegíteni.

A századforduló millenniumi ünnepségeivel induló, változásokat hozó évek rengeteg művészeti törekvésnek adtak teret, s az irányzatok olyan nagymértékben hatottak egymásra, hogy sokszor nehezen választható szét egy-egy. Csak a '20-as évekig bezárólag több mint tíz nagyobb művészeti stílus és azok hatásai játszanak fontos szerepet Magyarországon, megalakulnak a művészeti iskolák és műhelyek, majd a háborús évek alatt visszavonuló művészet újra előtérbe lép, s a '40-es évek utáni alkotások már az addigiaktól gyökeresen elkülönülő szemléletet tükröznek.

A 19. század végétől szerveződő nagybányai iskola hatásai az 1950-es évekig visszatérnek majd, hiszen a tanítványok a szecessziótól a konstruktivizmusig sok irányzat útját bejárják. Innen nézve lehet értékelni a neoimpresszionizmus megjelenését és a Nyolcak alkotócsoport tevékenykedését egyaránt, de a nagybányai alkotók hatása érezhető a Szolnoki művésztelep, az Alföld művészeinek naturalista képein is.

Kiemelkedő, magányos művészegyéniségek -Mednyánszky László, Csontváry-Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos alkotásai vezetnek tovább a szecesszió, a szimbolista ábrázolásmód irányába, mely azután Gödöllőn és Budapesten bontakozik ki, két művésztelep közegében.

Rippl-Rónai József és Vaszary János alkotásai már határozottan az iparművészet felé is fordulnak, tevékenységüket összművészeti látásmód hatja át. Ugyanekkor formálódnak az impresszionizmus nyomán a neoimpresszionista csoportok (Művészház), majd létrejön az avantgárd magyar előfutása, a Nyolcak csoport is. Őket követik a Fiatalok, az európai stílusok összeolvasztásával kísérletező művészeti-baráti társaságok, a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus szintetizálására törekedve. A század '10-es éveitől a Kassák Lajos alakjával jellemezhető aktivizmus válik népszerűvé, és a baloldali eszmeiség is teret kap a művészetben.

A háborúk alatt az értékőrző körök, a Szinyei Társaság, a Római iskola, a Gresham-kör próbálnak összetartó erejükkel értéket közvetíteni, az újklasszicizmus és a múlt felé fordulás mellett állandó átértelmezési kísérletekkel egyetemben, mind a festészetben, mind a szobrászat terén, a népművészet elemeit is alkalmazva.

Ezen időszakot kíséreljük meg áttekinteni a következőkben a II. világháború előtti évekig bezárólag.

 

 

 

Zsolnay porcelán:

 

Eosin

 

Kép

Az eosint 1890-es években fejlesztette ki Zsolnay Vilmos - Petrik Lajos, a budapesti Ipariskola igazgatójának és Wartha Vince, a Műegyetem professzorának a segítségével. Elnevezése a görög "eos" (hajnalpír) szóból ered, utalva az első előállított színárnyalat halványpiros játékára. A számos eosin szín mellett több kivitelezési eljárást is kifejlesztettek a Zsolnay gyárban, például kézzel festett, maratott, márványozott eosinok. 1893-tól gyártja a cég az eosint; ezt a sokszínű, irizáló redukciós mázat, előállításának titkát szigorúan őrizve. Kisebb és nagyobb méretű dísztárgyak, épületdíszítő elemek egyaránt készülnek az anyagból. A századforduló környékén, a szecesszió szellemében kibontakozott új forma- és díszítésmóddal ötvöződött eosin technika gyönyörűbbnél gyönyörűbb darabok megalkotásában teljesedett ki olyan világhírű művészek által, mint Apáti Abt Sándor, Mack Lajos, Nikelszky Géza, Rippl Rónay József.

 


Pirogránit

 

A pirogránit az 1880-as évek elején kifejlesztett, "Zsolnay kerámiafajták" gyűjtőneve. A "pyro" előtag a magas hőmérsékleten való égetésre, a "gránit" a termékek szilárdságára, tartósságára utal. A porózus szerkezetű anyag sav- és fagyálló, ezért sem a nedvesség, sem a hideg, sem pedig a városok gázokkal szennyezett levegője nem támadja meg. Ezért kiválóan alkalmas épületdíszítő kerámiák, tetőcserepek, bel- és kültéri dísztárgyak, továbbá kályhák- és kandallók készítésére. Pirogránit épületdíszítő kerámiatermékek gyártása az 1890-es évek óta folyik. Nem csoda, hogy már a Monarchia vezető építészei, köztük Ybl Miklós, Lechner Ödön, Lajtai Béla, Steindl Imre is szívesen alkalmazták. Kiváló minőségét és időtállóságát sok ezer épület hirdeti, mint például a budapesti Mátyás templom, az Országháza, az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet, a Kőbányai Templom, a Gellért Fürdő, a kecskeméti Czifra palota és Városháza, és a pécsi Postapalota. Az akkoriban előállított termékek pótlásáért a mai napig keresik a gyárat. Az 1886-ban beindult pyrogránit kályhagyártás érzékenyen követte a módosabb, városi polgárság ízlését, igényét, lakásaik enteriőrjét. Számos, a századforduló környékén épített - ma már muzeális értékű - Zsolnay pirogránit kályha és kandalló működik napjainkban is. Az utóbbi néhány évben újjáéledt a kandallókultúra, erre épül a pár éve felújított kályha- és kandallógyártás. A hajdani főúri kastélyok, nagypolgári szalonok díszeként szolgáló fűtőtest manapság a nappaliban követel helyet magának. A régi fazonkönyvekből egy szecessziós stílusú kandalló és többféle kályhacsempe került felújításra, melyet egyszínű, aranyozott, eosinált vagy sokszínű mázzal dekorálnak.

 


Zsolnay porcelán
 

Zsolnay Vilmos számára a kínai porcelán anyagának finomsága, mázainak gazdag színvilága meghatározó példa volt. A massza finomítására törekedett, éveken át kutatott új anyagok után, és kísérletezett a mázak számtalan fajtájával. A kínai porcelán 1400 Celsius fokon ég tömörré, ezen a hőmérsékleten azonban a színező festékek nagy része elég. Ezért Zsolnay Vilmos lágyabb mázat, és alacsonyabb hőfokon égő, máz feletti díszítést alkalmazott. A Zsolnay-porcelán 1250-1280 Celsius fokon ég. 1877 végére kidolgozta az újfajta, magas tűzön égetett zománc előállításának módját, és megszületett az áttetsző, elefántcsontszínű mázzal bevont, gazdag színezéssel dekorált Zsolnay-porcelán. Általában égetés során ezen a hőfokon a porcelánfesték beolvad az alapmázba, nem emelkedik ki. Zsolnay termékek felületén azonban plasztikus, zománchatású, ragyogó színű mintákat láthatunk. Zsolnay Vilmos nem porcelánfestéket használt, hanem az alapmázba szintesteket kevert, és ezzel dekorálta a kézzel festett terméket. Az új eljárás lehetővé tette a színek korlátlan számú árnyalatának használatát. Ez a mázfestés minden más technikától eltér, még a festék felvitelének módjában is, mivel nem ecsettel, hanem tollal történik. Zsolnay Vilmos által kidolgozott technika azóta is egyedülálló a világon.